Szivárvány...

2005 nyarán csak egy lány voltam. Csak egy lány, aki meg akarta hódítani a világot. Szebbé tenni. Elvarázsolt világban éltem, ahol minden szép, kedves és ragyogó volt. Naiv voltam, szörnyen naiv. Sok mindent elhittem és sok mindenkiben megbíztam. Nem gondoltam bele semmibe. Nem gondoltam a következményekre. Egy nyár alatt olyan fordulatot vett az életem, ami csak nem összetört. Talán ha nem lett volna... Talán ha nem segít... nem is élem túl.

Emlékszem, a tizenhatot töltöttem akkortájt. Boldog, szerelmes tizenhat éves voltam. Persze, a szerelmem nem viszonozták, ahogy ez lenni szokott ilyenkor, egyszóval maradt az álmodozás. Persze csak módjával. Lehet jót vidultak volna rajtam tegnap, ha nem veszem észre azt a villanyoszlopot. Igen, igen annyira elvoltam foglalva az álmaim szövögetésével, hogy majdnem nekimentem. Akkor találkoztam vele először. Kicsit elsodort magával. Ez volt a szerencsém. Legalábbis akkor még.

- Ne haragudj - kezdte egyből.

- Semmi baj. Inkább megmentettél – mondtam, miközben felnéztem rá. Azokba a gyönyörű, kissé homályos szemekbe.

Válaszul csak egy vigyort kaptam, ami értetlenséget tükrözött. Indultam volna tovább, de megszólalt.

- Megmentettelek? - kérdezte értetlenül.

- Attól, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek a villanyoszloppal. - próbálkoztam egy enyhe mosollyal, hátha nem veszi a lapot és akkor gyorsan el tudom tüntetni.

- Jah, hogy attól? Értem. - csillant a felismerés a szemében. Bevallom, kezdtem kissé feszengni, ugyanis épp egy Jason Stathman hasommással álltam szemben. Meg kell hagyni, nem épp egy rondaság ő sem. Hallgattunk egy kicsit.

- Hogy hívnak? - szegezte nekem a kérdést, amitől dobban egyet a szívem. A nevem kérdi.

- Elena. Elena Walker. És téged? - kérdeztem én is.

- Justin Fall. - eresztett meg közben egy mosolyt. Toporogtunk még egy kicsit, aztán ránéztem az órámra. Ajajj, balhé lesz, amikor haza érek.

- Ne haragudj, de nekem mennem kell! - szólaltam meg elsőként.

- Persze, menj csak! - mosolygott rám.

- Akkor szia! - még intettem is neki miközben elindultam.

- Szia. - a hangját még két utcányival arébb is a fülemben hallottam.

Az első találkozás után még jó párszor láttam. Mindig rám köszönt mosolyogva. Aztán úgy egy-két hét múlva megkérdezte nincs-e kedvem meginni vele valamit. Természetesen igent mondtam. Azt kezdtem érezni, hogy a plátói szerelmem képe kezd háttérbe szorulni és egy új nyomul a helyébe. Justiné. Biztosan nem tudtam semmit csak hogy ez egy új valami egészen más. De még mennyire más. Annyira szerettem vele lenni, ugyanis közben nem gondoltam Mattre. A plátói szerelmemre. Azt hiszem szerelmes voltam a helyzetbe, amit ő kavart.

Egy júniusi nap alkonyatakor kísért először haza. Mikor a házunkhoz értünk szembe fordultam vele.

- Köszi, a délutánt és, hogy haza... - fejeztem volna be, ha nem szakít félbe.

Megcsókolt. Nem tudom, meddig tartott, csak annyit, hogy életem első csókját egy szinte ismeretlen fiútól kapom. Aznap este nem tudtam elaludni...

Két nap múlva láttam ismét. Elhívott egy buliba. Azt mondta, valami haverja szervezi persze úgy, mint egy pár. Nem is tudom elmondani mit éreztem azokban a percekben.

A buli nem tetszett, sőt, egyenesen rossz volt. Nem éreztem magam jól. Aztán egyik pillanatban egy poharat nyomtak a kezembe. Justin azt mondta, igyam csak meg jobb lesz tőle. Persze mi mást csinál ilyenkor az ember lánya, hát persze, hogy megittam. Onnantól semmire sem emlékeztem és ez így folytatódott hónapokig... Elmerültem az ital által nyújtott sötétségbe. Elhanyagoltam a barátaimat, a családomat. Egy nap összefutottam Matt-tel. Alig ismert rám. Bár most már nem csodálom, ahogy kinézhettem akkor. Hisz már kész alkoholista voltam. Nem volt olyan este, hogy ne ittam volna.

- Elena, minden rendben? - szólt hozzám először úgy az életemben, hogy úgy éreztem már nem szeretem. De amikor a szemeibe néztem, éreztem, nincs menekvés.

- Persze Matt! - vágtam rá automatikusan. Hetek óta ezt a szöveget mondtam mindenkinek.

- Nem úgy látom. - mondta halkan. Talán nem is akarta, hogy meghalljam.

- Egyébként meg mért érdekel téged? - támadtam neki. Sajnos akkor ez rendszeres volt tőlem.

- Mert a barátom vagy! - mondta.

- Mi, a barátod? Na ne, mikor beszéltél velem egyáltalán? - gúnyolódtam. Meg tudtam volna ütni, holott ez sose volt szokásom. Aztán éreztem, hogy betelt az a bizonyos pohár. Könnyek gyűltek a szemembe. Mikor megéreztem egy forró könnycseppet végigfolyni az arcomon elrohantam. Hallottam, ahogy utánam kiáltott, de nem álltam meg. Nem állhattam meg.  Aznap este sokkal többet ittam, mint általában. Arra eszméltem, hogy Justin egyik haverja elkezdett kötekedni egy nagydarab fickóval. Aztán már csak a lövést hallottam és minden elsötétült...

Nem tudom meddig voltam a sötétség rabja, de azt tudom már nyomasztott a sötét. Amikor először nyitottam ki a szemem elvakított a fény. Pár pillanatig semmit se láttam. Aztán egyre jobban kirajzolódott minden. Egy ablak függönnyel, egy asztalon váza mely tele volt virágokkal. A virágok finoman illatoztak. Frézia, orhidea és talán narancsvirág. Az utolsóban nem voltam biztos. Aztán egy kezet éreztem a kezemen. Eddig észre sem vettem.

Nem hittem a szememnek. Matt feküdt félig az ágyamon a kezemet szorongatva. Nem értettem semmit. Aztán meghallottam egy csipogást. Kórházban voltam. Megrezzentem. Mért vagyok kórházban? Valószínűleg a kezemet is megrántottam, mert Matt egyből felült. Öröm csillant a szemében. Ráadásul kaptam egy hatalmas boldog mosolyt. A szívem egyből nekilódult.

- Elena.. - kezdte úgy, mint aki nem hisz a szemének.

- Igen? - krákogtam. Kicsit berekedtem. Mitől?

Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Aztán megölelt, mint kisgyerek aki megtalálta az elveszett mackó pajtársát.

A kórházból pár nap múlva hazaengedtek. Kiderült, hogy aznap mikor Matt-tel beszéltem, lövöldözés tört ki azon a helyen, ahol én is voltam. Az egyik golyó súrolta a gyomromat. Ráadásul súlyos belső sérüléseim is voltak. Napokig altattak a sérülések miatt. Az orvosok azt mondták, kész csoda, hogy felébredtem. Úgy vélték, agykárosodást is szenvedhettem mivel a mentő késett, és én három percig halott voltam, de vissza tudtak hozni. Csodával határos módon csak az az este egy része esett ki. A történtek után megfogadtam, hogy nem iszom többet. Matt minden nap eljött meglátogatni, mint később megtudtam. Még otthon nálunk is. Kitartott mellettem, segített. Elviselte a nyavalygásaimat, a gorombaságomat, amikor valami nem sikerült. Nem sértődött meg ha valami csúnyát vágtam a fejéhez. Az alkohol hiánya miatt ez jó pár napig így volt...

Egy délután kint ültem az udvaron. Sokkal jobban éreztem magam, és az ital hiánya sem okozott problémát már. Matt szokásához híven érkezett négy körül. A mosoly helyett ma az arcán egészem más tükrözödőtt.

- Elena, beszélnünk kell! - kezdte egyből.

- Rendben, mondjad csak. - mosolyogtam rá biztatásképpen.

- Tudod, van úgy, hogy nem vesszük észre, ami a szemünk előtt van míg baj nem lesz... - elrévedt.

- Hova akarsz kilyukadni? - értetlenkedtem.

- Akármennyire is tagadtam, igaz volt.. - kezdett zavarni, hogy így beszél.

- Matt, bökd már ki! - szóltam rá barátságosan.

- Elena... - nézett rám - nem tudom, hányadán állunk, de mondanom kell valamit, mert ha most nem mondom ki, akkor talán sosem.

Hagytam hadd gondolkozzon. Az eddig hallottak alapján fontos dolog lehet.

- Szeretlek! - mondta ki egy boldog sóhaj kíséretében - Már régóta el akartam mondani, de sosem találtam rá megfelelő alkalmat..  -hadart, és zavart volt. Sose láttam még ilyennek.

Nem hagytam, hogy végig mondja. Megcsókoltam. Ez a csók teljesen más volt, mint Justiné. Ebben igazi érzelmek voltak…

És tudod eső után a legszebb a szivárvány...